5 perc a semmiből - sár az egész házban

5 percnyi írás a semmiből, a semmibe, remélem valamiről

óra indul:

egy pár negyvenhetes és egy pár huszonhetes gumicsizma, mindkettő bokáig sárosan és össze-vissza dobálva. ezek ők, ketten. mégsem haragszom - férfias, macsó hősök a gazdái, akik kertet járnak hétmérföldes léptekkel és fát ültetnek (igaz, a leglehetetlenebb időpontban, de) nekem. birsalmát. mert szeretem. 

szeretem, mert fanyar, szeretem, mert jó emlékek kötnek hozzá, szeretem, mert olyanra emlékeztet, ami elmúlt. 

elmúlt, eltűnt a nagyszülői ház - már teljesen idegen. már nincs rózsa a kiskertben, már nincs napfény illat, nincsenek barátságos bútorok és giccses nippek. nem pöröl a nagymamám, nincs harsány nevetés, nincs élet.

a vödör hangja a krumplipucolásnál, a nyári konyhában a víz csobogása, az asztal az udvaron - mind emlék, mind elveszett, már nem olyan.

hogy hol romlott el, csak sejteni tudom. a szemem előtt látom, milyen az, ha egy anya nem tudja összetartani a családját. látom, hova vezet és azt is, hogy nem egyedi az eset - sokkal több a széthullott, cserepekre tört család, mint az összetartó. a nagymamának nem sikerült. 

ezt sosem felejtem el, és remélem, nálunk nem így lesz. ha lesznek unokáim, és a tesómnak is lesznek unokái, akkor mind-mind itt ülnek majd a kertben, én pedig napfényt, biztonságot és birsalma sajtot adok mindegyiknek.

amikor a sárnyomokat nézem, egy kicsit azt képzelem, hogy nemcsak fát, hanem családot is ültettek.