2013. július 6., szombat

Gubanc itthon van

Irtó aranyos: kicsivel nagyobb, mint Drazsé, igazi kis kajla még és óriási tappancsai vannak. Tegnap ahogy elmentünk érte, láttam az apukáját meg az anyukáját. Hát... 

Hazafelé - miután Medve demokratikusan kijelentette, hogy a kutya a lábamnál utazik ÉS KÉSZ- az első dolga az volt, hogy lepisilje a lábamat (még ki se értünk a Bakonyból). Füreden bóklászott kicsit a kertben, én addig megetettem Gergőt, Medve bepakolta az autóba a mélyhűtőt, valami nélkülözhetetlen pohárkészletet meg valami körfűrészt? csiszolót? mindegy is, NYILVÁN szenvedtünk eddig a hiányától, de most már nem kell tovább nélkülöznünk, itt van velünk ő is.

Na.

Este 8-kor indultunk Füredről, Balatonarácsnál végigpisilte a lábamat ÉS a ruhámat, úgyhogy mennyei volt a hazafelé út...

Nem, éjjel nem sírt, igen, bepisilt és szétrágja az újságokat. Papucsra eddig nem ment rá, és csak a nagy, kövezett  előtérben lehet, a parkettás részeken már nem.


............................................................................................


Hétfőn két randim is lesz: az egyik egy mellrákra specializálódott pszichoterapeutával, a másik pedig az imádott háziorvosunkkal. Hívott, beszélgettünk, találkozunk, de volt egy pár feltételem:

  1. Ne sajnáljon. Ez az egyik legrosszabb, amit el kell viselni.
  2. NE mondjon olyanokat, hogy "neked élned kell", "csak pozitívan" meg hogy "veled nem lehet semmi baj". Egyrészt NYILVÁN élnem kell, másrészt de, a baj már megvan. Mellrákom van, mi a bánatos lófüttyöt akarunk még?
  3. A legfontosabb: ne mondja, hogy "neked a fiúkra kell gondolnod". Jó darabig nem is tudtam megfogalmazni, hogy miért tudnék hisztérikusan sikítani ahányszor csak meghallom ezt a mondatot. Nos, ő segített, gyakorlatilag szó szerint elmondta, amit gondolok:
Nyilván a fiúkra gondolok. Mind a háromra. Ők az életem, a létezésem középpontjai, a mindenem. Tudat alatt dühít, ha valaki veszi a bátorságot, hogy felszólít arra, hogy GONDOLJAK rájuk - mintha nem tenném. 

Mintha nem ezzel a gondolattal kelnék-feküdnék-álmodnék-élnék...! Nem kell felhívni rá a figyelmem. Nem szabad, nagyon káros, hogy a szeretetet és a gyógyulást összekössük. Meggyógyulok és szeretem őket, nem meggyógyulok, mert szeretem őket. Nem azért lettem beteg, mert nem szeretem a gyerekeimet, mert nem gondoltam rájuk vagy mert bármit tettem azért, hogy rákos legyek. 

Tanuljatok belőle Ti is: én így utólag is verem a fejem a falba - az ember ugyanezekkel a gondolatokkal bátorítana bárkit, egészen addig, amíg el nem merül a szarban nyakig ő is. Onnantól tudja csak, hogy kellene okosan.


......................................................................................................................

A munkáimat, a feladataimat a műtét után fogom végiggondolni és kiértékelni, mindegyikről akkor dől majd el, hogy folytatom-e vagy sem, addig türelmet kérek mindenkitől.






7 megjegyzés:

  1. jaaaj hogy gyűlölöm az ilyet: azért rákos, mert nem beszélte ki a problémáit! (értsd: ÉN, aki persze mindent mindenkinek azonnal a nyakába zúdítok, nem lehetek rákos, úgyhogy védettségemből nyugodtan sajnálkozhatok azokon, akik jól elszúrják)

    Mit tudunk mi arról, hogy mi a franctól indulnak meg a sejtek, hogy működik az immunrendszer, micsoda titokzatos szerkezet a test... ki veszi magának a bátorságot, hogy erről kijelentéseket tegyen. A másik kárára persze, mert bár a megnyugtatás álcája alatt fut az egész, valójában egyvalaki könnyebbül meg tőle: az, aki a fejedre olvassa. Ehh.

    VálaszTörlés
  2. Szerintem az emberek nagy részének ilyenkor lövése sincs hogy mit mondjon, de mivel nagyon mondani akar valamit, ezért jönnek a közhelyes megfogalmazások. Persze fordított helyzetben lehet hogy ő maga is belátná, hogy jobb lett volna inkább semmit sem mondani. Egy biztos a sajnálkozás és siránkozás nem segít... Egészen furcsa reakciókkal találkozik néha az ember, a rémtörténetekkel "szórakoztató" ismerős után gyorsan rájöttünk, hogy csak azzal érdemes megosztani a betegség infóját, aki érdemes rá. :( Viszont rengeteg segítséget kaptunk ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól, jól használható tanácsokat és az események felgyorsításában való segítséget.
    A legjobbakat kívánom: Dóri

    VálaszTörlés
  3. ugyanezeket mondtam mindig, mindenkinek.

    VálaszTörlés
  4. Ugyanakkor a fene se tudja: van, hogy minden jó szó kincset ér.

    Á, csajok, nem tudom. Kétségbe vagyok esve:(

    VálaszTörlés
  5. nem tudom mit mondjak! :( :(

    Ja vagy mégis: szerintem gondolj a a fiúkra! :))))

    VálaszTörlés
  6. Én sem tudom igazán, hogy mit mondjak. Csak annyit tudok, hogy a blogod alapján egy életrevaló, kreatív, küzdő nő vagy, és azt hiszem ezzel mindent elmondtam ;]

    VálaszTörlés
  7. Kurrrrrrva rák! Monggyonle!
    De legalább PiciOnak könnyű :P

    Imádás drágám, ezt is legyőződ, mint annyi mindent az életben!
    Ha meg kell a kemó, akkor kemós-bulit csapunk neked. Keverek kozmót és azt isszuk, míg csöpög. No para. Megoldjuk :D

    VálaszTörlés