Gubanc itthon van

Irtó aranyos: kicsivel nagyobb, mint Drazsé, igazi kis kajla még és óriási tappancsai vannak. Tegnap ahogy elmentünk érte, láttam az apukáját meg az anyukáját. Hát... 

Hazafelé - miután Medve demokratikusan kijelentette, hogy a kutya a lábamnál utazik ÉS KÉSZ- az első dolga az volt, hogy lepisilje a lábamat (még ki se értünk a Bakonyból). Füreden bóklászott kicsit a kertben, én addig megetettem Gergőt, Medve bepakolta az autóba a mélyhűtőt, valami nélkülözhetetlen pohárkészletet meg valami körfűrészt? csiszolót? mindegy is, NYILVÁN szenvedtünk eddig a hiányától, de most már nem kell tovább nélkülöznünk, itt van velünk ő is.

Na.

Este 8-kor indultunk Füredről, Balatonarácsnál végigpisilte a lábamat ÉS a ruhámat, úgyhogy mennyei volt a hazafelé út...

Nem, éjjel nem sírt, igen, bepisilt és szétrágja az újságokat. Papucsra eddig nem ment rá, és csak a nagy, kövezett  előtérben lehet, a parkettás részeken már nem.

............................................................................................

Hétfőn két randim is lesz: az egyik egy mellrákra specializálódott pszichoterapeutával, a másik pedig az imádott háziorvosunkkal. Hívott, beszélgettünk, találkozunk, de volt egy pár feltételem:

1. Ne sajnáljon. Ez az egyik legrosszabb, amit el kell viselni.
2. NE mondjon olyanokat, hogy "neked élned kell", "csak pozitívan" meg hogy "veled nem lehet semmi baj". Egyrészt NYILVÁN élnem kell, másrészt de, a baj már megvan. Mellrákom van, mi a bánatos lófüttyöt akarunk még?
3. A legfontosabb: ne mondja, hogy "neked a fiúkra kell gondolnod". Jó darabig nem is tudtam megfogalmazni, hogy miért tudnék hisztérikusan sikítani ahányszor csak meghallom ezt a mondatot. Nos, ő segített, gyakorlatilag szó szerint elmondta, amit gondolok:

Nyilván a fiúkra gondolok. Mind a háromra. Ők az életem, a létezésem középpontjai, a mindenem. Tudat alatt dühít, ha valaki veszi a bátorságot, hogy felszólít arra, hogy GONDOLJAK rájuk - mintha nem tenném. 

Mintha nem ezzel a gondolattal kelnék-feküdnék-álmodnék-élnék...! Nem kell felhívni rá a figyelmem. Nem szabad, nagyon káros, hogy a szeretetet és a gyógyulást összekössük. Meggyógyulok és szeretem őket, nem meggyógyulok, mert szeretem őket. Nem azért lettem beteg, mert nem szeretem a gyerekeimet, mert nem gondoltam rájuk vagy mert bármit tettem azért, hogy rákos legyek. 

Tanuljatok belőle Ti is: én így utólag is verem a fejem a falba - az ember ugyanezekkel a gondolatokkal bátorítana bárkit, egészen addig, amíg el nem merül a szarban nyakig ő is. Onnantól tudja csak, hogy kellene okosan.

......................................................................................................................

A munkáimat, a feladataimat a műtét után fogom végiggondolni és kiértékelni, mindegyikről akkor dől majd el, hogy folytatom-e vagy sem, addig türelmet kérek mindenkitől.