Papírok, papírok, kicsit kiengedtem a kezemből a gyeplőt: nem kell értenem, értik helyettem. Megrázom magam, belenézek, bár ne tettem volna: grade 3.
Onkológia.
Sokan vannak, nagyon sokan, öblös hangú prolibácsi, baját folyton ecsetelő Samosonite táskás néni, sopánkodó valamilyen Jánosné, aki a férje leletéért jött.
Meleg van, szakad rólam a víz, sorszámot tépek, várok.
Nem akarok beszélgetni, szól a Blame it on the boogie, ettől nevetnem kell, annyira nem illik ebbe a helyzetbe. Jackson five és a mikrofonfrizkó? Haha.
Viszket a lábam, a bőröm, fekete a szék. Egyiknek sincs jelentősége. Kimegyek a kis udvarra, a bukóablakon át meglátom A PIROSat, tényleg olyan színe van, mint az Aperolnak.
Most kéne, hogy nagy, világmegváltó gondolataim szülessenek, de nem születnek: folyamatosan a meleggel vagyok elfoglalva, illetve a millió leletem (tök felesleges) cipelésével. Leszakad a karom, a húsomba vág a táska füle.
Blame it on the boogie.
Nincs értelme, de mosolygok.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése