Tyű, rengeteg levelet kaptam

Köztük sok egyformát, azokra itt (és így válaszolok)

Hogy bírja a férjed?

Nem tudom. Úgy értem: nem hisztériázik, nem óbégat, hanem teszi a dolgát. Mindig ott a válla egy kiadós sírásra. Ezerrel átveszi a feladataimat. Olyan, mint egy kőszikla. Makacsul, konokul ismételget, hogy nem lehet baj.

Ugyanakkor éjjel sír az alagsorban. Ideggörcs van a lábában. Fáradt, aggódik, kimerült. Sokszor kérdezem magamtól, hogy én mit tennék a helyében, és mindig arra jutok, hogy valószínűleg

• nagyon sajnálnám magam,hogy ilyen tehetetlen vagyok
• óbégatnék, mint a fába szorult féreg

Szóval lássuk be, szarabbul viselném, mint ő.

Milyen egy kemoterápiás kezelés?

Gyakorlatilag egy egyszerű infúzió. Bemegyek, vesznek egy kis vért, azt kiértékelik (kb. 20 perc). A papírral átbattyogok a dokihoz, aki vagy egy bunkó állat (hallottam már ilyet más kórházból átjött betegektől) vagy egy szuperhős (mint az én dokim). Ő mond néhány bátorító szót (nyilván, mert ő a szuperhős verzió), majd kapok egy pecsétet a lapomra, hogy indulhat a felhőtlen móka-kacagás-duhajkodás-ereszdelahajam. 

Azzal a papírral bemegyek a kezelőbe, kiválasztok egy szimpatikus széket (olyan, mint egy pedikűrös szék, vagy mint egy kozmetikai kezelőágy), és beülök. Majd jön egy nővérke, aki elmondja, hogy mennyire jó a szemöldöktetoválásom beköti az infúziót, mire cserébe én lefotózom a macskás géllakkját a macskamániás tesómnak hálásan nézek.

Utána jön a fekete leves: undorító vegyszerszag árad szét a számban, és elindul a buli.

Dühös voltál, amikor kiderült?

Nem. Inkább kétségbeesett és szomorú. Meg nagyon meglepődtem: a családban senki nem volt rákos, nálunk ez nem volt a palettán.

Meg fogsz halni? (igen,tényleg kaptam ilyen kérdést)

Na most jönnének a panel válaszok, hogy "Isten útjai kifürkészhetetlenek", "mind meghalunk, csak kérdés, hogy mikor - hahahahaha", "sajnos benne van a pakliban". Mondhatnám, hogy esténként, mikor elcsendesedtek a gyerekek, azon gondolkodom, hogy mennyire jó, hogy ők vannak nekem, és milyen jó, hogy velük lehetek. Hogy nagyon sokáig szeretnék még velük lenni.

Hogy sokszor eszembe jut a Pál utcai fiúk vége:

És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr

komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk

szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap

délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a

Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett

derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek

mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.

Mindezeket mondhatnám. De inkább azt írom le, amit legszívesebben válaszolnék:

kurvára remélem, hogy nem!!!