Végre írhatok Ivettről

Muhahaha.

... és tényleg.

Nos, képzeljetek el, egy gyönyörű csajt. Frankón gyönyörű: a szülés után nádszálként jött ki a kórházból, mindig patent a haja, smink, ruha, ilyenek.

Rengeteget dolgozik, menő vállalkozása van, szuper férje, szép kisfia.

Rühelled már Te is, ugye?

Nos, ne tedd.

Lehetetlen. 

A nagy baj az, hogy kedves.

Nem a klasszikus értelemben. Inkább amolyan... na várj, elmesélem.

Mikor mondtam, hogy mellrákom van, velem bőgött. Káromkodott. Baszamegezett. Dühöngött.

Bejött a kórházba a mellműtétem után. Ötezer karátos mosollyal és egy ÓRIÁSI gyógyulj meg! lufival. Majd átölelt, és biztosított róla, hogy szarul nézek ki. Aztán elmondta, hogy ez elmúlik, jövő nyáron kegyetlenül bepiálunk, és elővett egy dobozt, amiben a város legfinomabb somlói galuskája volt.

Amikor este 11-kor  rinyáltam facebookon, hogy visít Gergő úrfi, azonnal hozta volna a spéci magamrakötöm-kordozom-osztelhallgatagyerek hordozót. Mondtam, hogy ráér, úgyhogy hozta másnap.

Kávék, telefonok, kutyafüle, macskafarka, úgy fest,hogy kimeríthetetlen VIP kártyám van nála. Nem kell erősnek lennem, ha vele vagyok. Bátornak sem. És pozitívnak sem.

Mégis, az "oké, majd hívlak, puszi" után mindig az vagyok. Erős. Bátor. Pozitív.