Jó rég nem írtam, mi...?

pedig volt ám történés rendesen...

• például kiderült, hogy most hétfőn kiműtenek majd a mellemről, a heg mellől anyajegyet. Nem egyértelmű, hogy mi van vele, és nem akarják, hogy elrákosodjon a sugárkezelés alatt. Elsőként Ivett doktornőjéhez mentem el, ő vetette fel, hogy az ott nem igazán fasza, legyek kedves konzíliumot kérni, úgyhogy voltam kedves konzíliumot kérni, hétfő reggel onkoteam, ha úgy döntenek, le is kapják, varratszedés még Karácsony előtt. 
• kedden megcsípett egy mérges pók - tenyérnyi ödéma és gennyes marásnyom maradt utána (ne mondj semmit. igen. egy ki-ba-szott mérges pók.WTF????)
• Gergőke hurutos, köhécsel, ezt is, mint minden egyebet Barnesz hozta haza rá. Sebaj, legalább papírunk van róla, hogy imádják egymást: állandóan összebújva kacarásznak, puszilkodnak, játszanak. 
• Pénteken felment a lázam, a doki írt is fel Augmentint, a lázcsillapító mellé - jobb ilyenkor atommal lőni, hisz pont 5 nappal vagyunk az utolsó kemó előtt. Kriszta barátnőm el is hozta, be is vettem, majd...
• 40,1-nél hívtam Ádámot, hogy azonnal induljon haza. A következő hívást már az okos nagyfiamtól kapta, aki (tudom, szar anya vagyok, mert a facebook "oszd meg" képek szerint buddhista kisfiúként egy kismadarat kellene simogatnia, nem okostelefont) remekül ért a telómhoz, naszóval felhívta, hogy gyere, mert ANYA ELDŐLT. Ott voltunk hárman a szobában, Gergő a falnál vigyorogva (éreztem, hogy nagyon tré a helyzet és biztosabb, ha a fal mellett van), Barnesz az ágy szélén, hogy ne essen le Gergő (beszarás, nem?) én pedig keresztben, ájultan.
• Éjjel teljes elkülönítésben, Barnesz szobájában, Ádám pedig a gyerekekkel, és időnként bejött lázat mérni, meg sírni, hogy "maradjak vele, ne adjam fel". 

Szinte éreztem, ahogy vége az összeszedettségnek, a fegyelemnek, a figyelemnek, és mintegy forradalom, lázadás söpör végig a testemen a kimerültség. Mindössze 9 nappal a gyerekszülés után rák, műtét, komoly vizsgálatok megterhelő kontrasztanyaggal, kemoterápia, fájdalom, kétségbeesés, harc.

Ott és akkor nem voltam ura a testemnek, tette, amit minden test tenni akar ilyenkor ---- katapultálni. Csak el innen, messze-messze. Már nem beszéltem, nem tudtam felkelni, nem nyitottam ki a szemem, távolodtam, nem hallottam a szavakat...

Ádám pedig bedobta a nagyágyút: behozta a síró Gergőt, és sírva hazudta, hogy figyelj ide, térj észhez, maradj itt, itt a kisfiad, nem tudom mit kell vele csinálni, nagyon kellesz neki, nagyon kellesz nekünk. Nagyon szeretünk Nyuszkó, csak ne add fel. És akkor én kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy nem a jó cumit tette be az üvegbe, hanem azt, amelyiken nagy a lyuk, és hogy tényleg-tényleg valahonnan, akárhonnan ,bárhonnan még össze kell szednem némi erőt, mert mindjárt vége, mindjárt kisüt a nap, és egyébként is rossz cumi van az üvegben és ezt csak én tudom.

És anyuék elvitték tegnap a gyerekeket ott lesznek szerdáig, én meg fekszem, és gyűjtöm az erőt a hétfői bőrklinikához, a szerdai kemóhoz, mert ez a vége, ez a célegyenes ebben a szakaszban, és meg kell csinálni.

Most előre dolgozom, hogy a jövő hét simán menjen a munkahelyeken, alszom, készülök.

Drukkoljatok.

Nagy szükségem van rá.