Kedves Ház,

napok óta készülök erre a bejegyzésre, de mindenképp meg szerettem volna még írni Neked ezt a levelet:

azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel.

Ne haragudj.

Tudod Te is, hogy nem volt felhőtlen a viszonyunk. Én megrémültem Tőled: túl sok, túl nagy, túl távoli voltál, és gyökeresen más, mint bármi, amit eddig ismertem.

Nem éreztelek otthonomnak, csinosítottalak, tervezgettelek, de nem sikerült ráéreznem,hogy Te mit is szeretnél, Te milyen vagy. Minden úgy, alakult, ahogy logikus volt, ahogy én akartam, és elsiklottam a súgásod felett... pedig ha hallgattam volna Rád, akkor sokkal hamarabb észrevehettem volna, hogy mennyire szép a nappali ablakán a pirosas-narancsos napfelkelte. Hogy a másik fürdőszobában ne csak a fekete csempét lássam meg, hanem a törtfehéret is, és ne utáljam, hanem világos kiegészítőkkel nyissam meg a teret.

Szerethettelek volna azért, mert nem vagy dohos, nem vagy büdös, mert fantasztikus teraszod van, amit még szintén nem laktunk be.

Ehelyett harcoltunk Te meg én, ne is tagadd: a cél a teljes győzelem volt, mindketten azt akartuk. Te el akartál nyelni, felszabdalni, kifárasztani, én pedig Téged lecsupaszítani, hipp-hopp átformálni, és megszabadítani minden emlékedtől.

Igen, látom: tudom, hogy sokkal jobban szeretted, amikor a néni kertészkedett: volt rózsalugas meg díszbokrok, most pedig két kutyát és két gyereket hordasz a hátadon, de hidd el, megéri. Nagyon szeretnek Téged. Lesz majd szalonnasütő is, meg kerti kemence, de hidd el, nem lesz rossz. Nyüzsis lesz, de nem lesz rossz.

Jobb volt a varrószoba meg a csend, de nekünk most kazánház kellett,így most ez van.

Kérlek, engedd, hogy újra kezdjük. Legyél türelmes velem, én is az leszek Veled. Ne hajtsuk túl egymást, engedd, hogy otthonra leljek Benned. 

Próbáljuk meg újra, jó?

Én pedig hálás leszek minden percért, napért, évért, amit eltölthetek itt Veled és a fiúkkal.

Nagyon hálás.