mezítláb csoszogva, reszketve indul el a folyosón, alig várja, hogy odaérjen, odabújjon, mert hajnalban mindig fél, hajnalban mindig rossz. Persze olyan is van, hogy nem rossz, de jó összebújni, odabújni, bekuckózni, érezni, hogy van a világnak egy olyan szelete, ami rendben van, ahol béke van, ahol biztonság van.
Odamegy az ágy széléhez, "menj odébb"- mondja, aztán bebújik, mert hideg az a láb, hideg a kő. Odasimul, már nem sír, megkapaszkodik. Párnát kér.
Anya, már megint átjöttél?
Igen, mert félek. Igen, mert olyan vagy nekem éjjel is, mint a napfény. Igen, mert már reggelre is nagyon hiányzol. Igen, mert szeretem hallgatni a szuszogásodat. Igen, mert amikor megszülettél, a világ egy jobb hely lett - és szeretlek nézni kisfiam. Ébren álmodom - rólad. Hogy nagy leszel. Jó ember leszel. Okos leszel. És én ezt látni fogom.
Ezeket azonban nem mondja az ember, csak odadünnyögi, hogy adjámá'takarótis, majd összecsimpaszkodunk, és alszunk. Vagyis alszik. Én pedig sírva mosolygok.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése