Folytattam a vonalat, vittem tovább az életet, teremtettem, alkottam.
Csendben figyeltem, éreztem emlékeket, hallottam sóhajokat, láttam könnyeket.
Mindent, amitől ők nők voltak.
A sorsuk, a félelmeik, a sikereik, a vágyaik, a csomagjuk az enyém lett. Minta lett.
Cipeltem, mert hittem, hogy cipelnem kell.
Most pedig szeretném visszaadni.
Visszaadni a korai halált, minek következtében majd' 100 évvel ezelőtt két kicsi leány édesanya nélkül maradt, kitéve így a szó szerint mostoha sorsnak, és a mostohájuk sorsának. A gyermektelenségnek, a keserűségnek, a nehézségnek.
Visszaadni meg nem élt életeket. Bölcsőhalált, nem várt gyermekáldást, keménységet. Zsarnokságot, elveszített magzatot, válást, félelmet.
Visszaadni a változás okozta félelmet, mert a változás jó és kell és elkerülhetetlen.
Visszaadni nekik a sorsukat - és élni, ünnepelni és rajongani a saját életemért.
Bejegyzések
Kineziológia, családállítás? Vagy ez már abból?
VálaszTörlés