2015. november 1., vasárnap

Valaminek az emúlása

A gyomrom összeszorult, szédülni kezdtem és fémes ízt éreztem a számban minden egyes alkalommal, amikor felmerült gondolatként, hogy menjünk el most a temetőbe.

Pedig Apával mentem volna, messzire, kettesben, és biztos nagyon jól éreztük volna magunkat: elképesztően szép őszünk van, és hegyen-völgyön szerpentinen át vezet az út, át a Bükkön. Csodálatos táj, jó zenék, Apa és én. 

És nem tudtam. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy nem tudok, nem tudom, nem megy, nem megy, nem megy, de ennél többet magamnak sem tudtam mondani.

Aztán letettük a telefont, és belém hasított, hogy miért nem megy: mert nagyon közel voltam. 

Majdnem vége lett.

Nem tudok kimenni a temetőbe. Gyávaság, félelem, elfordulás, mindegy. Most arccal erre kell lennem.

3 megjegyzés:

  1. Remélem, nem gyötröd magad ezen. A halottainkra lehet úgy is emlékezni, ha nem megyünk ki a temetőbe, és abban sincs kevesebb szeretet vagy méltóság. Az élőknek (és így neked is, hiszen helló! itt vagy az élők között!!!), az élettel kell foglalkozni, azt kell jóvá és széppé tenni. Jövőre talán majd megy. Vagy 2 év múlva. Mindegy. A lelki békéd és erőd a legfontosabb, minden másodlagos, az okok is.

    VálaszTörlés
  2. Nem tudom én ezt, de érzem. Amiről írtál. És megértem.

    VálaszTörlés
  3. A nagyid tudta és megértette, ezért intézte úgy, hogy ne menj a temetésére. :)

    VálaszTörlés