Elviselhetetlen vagyok

Dühös, sírós, nagyon fájós.

Megy tovább minden. A postás még mindig nem mer a kapuhoz jönni, a szomszéd még mindig nem tud parkolni, a telefonom kijelzőjén a védőfólia ripityára tört, holnap pedig kirándulunk az óvodával.

Minden megy tovább, miközben Apu hol kórházban van, hol nem, a nagymama meg... hát, meghalt.

Végleg.

Úgy gondolom, ő többször halt meg élete során. Nem biztos, hogy akkor először, de akkor bizonyosan, amikor a nagyapám megvakult a fél szemére. A Nagyi sokkal rosszabbul viselte, mint Nagyapa. Nagyapád megvakúúúút, sírta mindig a telefonban, aztán már mindenen sírt, végül agylágyulása lett.

Akkor már fehér volt a haja, nem pedig aranyszőke és csinos csigákba rendezve, mint régen.

Gyere, Te kis drága - mondta mindig,megsimogatta az arcom, majd életveszélyesen szelt egy kenyeret maga felé, én pedig mindig azért mormoltam az imát, hogy nehogy magába vágjon.

Esténként arckrém és szarvasfaggyú illat vette körül. Csak Scholl sarokkenőcsöt, Max Factor púdert és Pond's arckrémet használt. Meg jó melltartót. Fiam, a jó melltartó kincset ér.

Kincset ért a bodzaszörp is, amit készített. Hahotázva tudott nevetni és éktelenül veszekedni. Kötött, horgolt, intézte a kertet, egyébként pedig fénykorában még a sarki boltig is feltette a rúzst. A konyhában, az ablakon lógó kis tükörben pedig csak annyi hely volt, hogy éppen láthatta azt a szép, dús száját.

Most újra együtt lehetnek Nagyapával és remélem, már ketten figyelnek ránk a nagy felhőről.