Nagyon sok.

Most sok, nagyon sok, most túlcsordul.

Most nagyon sok szeretetet kap a családunk.

Meghalt a nagymamám.

Negatív minden másfél éves eredményem.

Apu nincs jól, és igazán jól már régen nincs - itt az ideje komolyan törődni az egészségével.

Megvettem a 36-os álom ceruzakészletet.

Temetésre megyünk hétfőn. (igen, a negyedik hely itt a sorban jelzi hogy még nem fogtam fel.)

Csalódtam valakiben, de nagyon, mélyen, igazán nagyon. Visszafordíthatatlanul összetört bennem valami.

Alkotok.

Elcsendesedtünk.

Nyugalmat keresünk.

Még nem találtuk meg.

Sokat sírok.

Pedig a neheze mögöttem.

Nagyon sok ez most. Nem is bírja a kis lelkem.

--------------------------

A tegnapi szülői est nagyon elhúzódott: 3/4 10-re értem haza, addig beszélgettünk Barnabásról, beilleszkedésről, szokásokról, ünnepekről.
Érdekes, mert mindig ajánlanak olvasnivalót, de semmi nem kötelező. Vannak közösségépítő esték, de ha nem veszel részt rajtuk, akkor sincs semmi.
Múlt héten szilvalekvárt főztek be az anyukák, holnap paradicsomot fognak, hétfőn szőlőlevet préseltek és a gyerekek azt itták a tízóraihoz.

Barnabás már megy holnap, nagyon várja. A kedvence a reggeli tűzrakás, abban mindig nagy örömmel vesz részt, úgyhogy rendszerint meg is várják a tűzgyújtással, hogy meglegyen az öröme.
A pénteki kirándulás még lóg a levegőben: vagy mindnyájan megyünk (Barnabás, Gergő, én) vagy egyiknek sem. Még frissen megy vissza a betegség után, és ilyenkor kell az az anyai szigor, hogy ne rohangálja csatakosra magát.
Jelzem, egy idióta vagyok, hogy eladtam a Liliputi csatos hordozónkat: most pénteken jó szolgálatot tehetne, de 20-30 ezerért nem fér most bele, hogy másikat vegyek helyette.
Kenyeret sütök holnap és fűszeres indiai karfiolkrémmel kenem majd meg. Tudom, hogy első hallásra nem akkora rákenroll, de hidd el, mennyei.

----------------------------

Meghalt a nagyi.

Még mindig nem hiszem el. És még csak beszélni sem tudok róla. Letilt az agyam.