Öt perc a semmiből - Tízegészhét

Facebook.

D. a  Nike runner blabla alkalmazással az imént 10,7 km-t futott.

-----------

D. tavaly ilyenkor kopasz volt. Három gyereke, klassz férje van, meg egy jó futócipője. És egy nehéz év a háta mögött: daganat, műtét, ne soroljam.

Egyébként emlékszem rá, botrányosan jól nézett ki kopaszon is. Körülbelül 3 km hosszú lábai voltak és olyan arca, hogy a járókelők bebámultak az ablakon, mikor ott pingáltuk magunkat egy ilyen mellrákos nőknek szóló szépítő délutánon az Estée Lauder szalonban.

"Magam is meglepődtem, de jól esett"-mondja, mert nem lát benne semmi hősieset, drámait, erőlködést. Így vagyunk mi ezzel: írunk, futunk, szakítunk a régivel, örülünk minden kis sikernek. Beleadunk apait-anyait.  Mélyebben szeretünk és melegebben süt a Nap. Nincs bosszantó apróság, nincs elvesztegetett pillanat és nincs lehetetlen sem. Már senkivel nem mérjük össze magunkat és nincsenek megugrandó szintek. Magunkhoz képest leszünk egyre jobbak, de ha nem, már az is rendben van. Megtanultuk, hogy a legnehezebb pont magunknak megbocsájtani.

És persze ott van az a vasakarat, az a nagyon erős ösztön, amit már jó ideje nem neveznek nevén az emberek, mert az élet kényelmes és tulajdonképpen nincs rá szükség. Életösztön. Csakazértis összeteszem a hátam mögött a tenyerem. Csakazértis, mert anno azt mondták, hogy sosem lesz olyan mozgékony a műtött oldal. Éljen a jóga.

Nem vagyunk áldozatok.

Szerencsések vagyunk.

Minden pillanatban élünk.

(Csak az a kurva futás, na az nem megy a fejembe. 10,7 km-t ki a fene futkorászik, ha nem üldözik a farkasok???:D)