A nap, amikor kiderült, hogy én vagyok Európa

Nem tudom, milyennek képzeltem. Talán olyan hősiesnek. Talán olyan "belekap a szél a hajukba"-nak. Talán olyan... tisztának. Multikultinak. Fuksziaszínű nyakláncokkal és édes, csigáshajú, bambiszemű gyerekekkel.

Nos, nem ilyen volt.

Kiderült (mondjuk nem is feltételeztünk mást), hogy Ivett barátnőmnél ez a Migréjsön Éjd nem két napra szól. Ment éjjel telefonhívásra beteg gyerekekhez. Ment hétvégén, ment a saját gyereke altatása után, ment kora reggel, napközben.

És hát... mesélt. Tulajdonképp én csizmákat meg őszi cipőket szortíroztam, úgyhogy ma, amikor munka miatt úgyis a  Pozsonyi Piknikre mentünk a családdal, jó ötletnek tűnt felhívni, hogy benn van-e, vigyünk-e valamit, vagy... mittudomén. Kiderült, egyszerre érünk oda.

Úgyhogy a bőrcipős-inges férjemmel és a két jól felöltöztetett gyerekemmel elindultunk befelé.

Pisi szag. Banánhéj. Eső, sár. Gyerekek. Mosoly Ivettnek. A szokásos jó napot-ma is itt- jól vannak, Marika? Akkor feltörlik a konténert? Jó? Köszönöm, Drága, kávét, csokit?

És mentünk utána. Aztán eltűnt, valamit rendezett-szervezett, én pedig ott álltam, és... csak álltam, álltam mint f@sz a lakodalomban.

Kicsit finnyásan. Nagyon esetlenül. Rendkívül nagy szánalommal, de inkább elveszve. Mert ez nem az én dolgom. Ez a segítők dolga...

Úgy álltam ott tehetetlenül, töketlenül, zavartan, mint Európa.

...

A Migration Aidnél nem gondolom, hogy örülnének a menekülteknek. Ők annak örülnének a legjobban, ha nem jönnének menekültek. Nem akarják, hogy többen jöjjenek, a legjobb az lenne, ha mindenki hazájában béke lenne és az emberek nem indulnának el. Azt viszont határozottan akarják, hogy Magyarországon mindenki biztonságban legyen. Hogy ne kelljen senkinek betegen, éhesen, átázottan, koszosan és elhagyatottan létezni. Totális kiszolgáltatottságban.

A menekültek elbírálása, papírjai, regisztrálása és úgy egészében az egész politikai vonal nem az ő dolguk. Ők itt és most csak az embert segítik.

Olyanok, mint a vadászház: mindegy, hogy hogy kerültél ide, de ne halj meg a kapuban, mert ha végignézem, az nem rólad szól, hanem rólam. 

Majd eldöntik, hogy visszafordulsz, tovább mész vagy itt maradsz, de ne halj szomjan a szemem láttára. Ne sírjon a gyereked, mert mardossa a gyomrát az éhség. Ne legyél méltóságától megfosztott emberi hulladék.

Akkor ott a sátorban, a zsömlét pakoló, csomagoló, porciózó, összehangoltan dolgozó emberek láttán tudatosult bennem, hogy a sírás nem segít. A tanácstalan körbenézés nem segít. És én sem segítek, mert béna vagyok.

Szerencse, hogy vannak SEGÍTŐK, akiknek ez megy, méghozzá olyan szeretettel, természetesen és önzetlenül, hogy az embernek a lelke is belesajdul. Akik szerveznek, nem alszanak, kenyeret kennek, könnyet törölnek, pelenkás adományt szerveznek. Akik együtt tudnak működni a Baptistákkal, a Vöröskereszttel, az orvosokkal.

Csodálatos, hogy vannak emberek, akik tesznek valamit.

Nem pedig csak állnak ott, mint egy darab szar. Mint én. Vagy mint Európa.